Szfinxek, aranyozott részletek és antik motívumok az Érseki Palotában
A veszprémi Érseki Palota egyik leglátványosabb belső tere a vörös szalon. A terem már első pillantásra erős hatást kelt. A mélyvörös falak, az aranyozott keretek, a faragott bútorok, a tükrök, a püspöki portrék és a parkettára vetülő ablakfény együtt alakítják ki azt a történeti környezetet, amelyben a reprezentáció fogalma szinte kézzelfoghatóvá válik.
A vörös szalon különös karaktere a részletekben bontakozik ki. Az empire stílus a 19. század elején, a francia császárság korában vált meghatározóvá Európában. Formavilága az ókori Róma, Görögország és Egyiptom művészetéből merített. A bútorokon és díszítőelemeken ezért jelenhetnek meg olyan motívumok, amelyek egyszerre hordoznak esztétikai és szimbolikus jelentést.
A szfinx alakja különösen izgalmas ebben a térben. Az emberi fejet és oroszlántestet egyesítő lény az ókori Egyiptomban a királyi hatalomhoz és a védelem gondolatához kapcsolódott, később pedig a Földközi-tenger térségének művészetében is elterjedt. A 18–19. századi európai díszítőművészetben a szfinx már műveltségi utalásként is szolgált: az antik kultúrák ismeretét, a klasszikus műveltséget és a távoli civilizációk iránti érdeklődést fejezte ki.
A szalon enteriőrje több rétegben közvetíti ezt a világot. A vörös szín, az aranyozás, a püspöki portrégaléria és az empire berendezés együtt a rang, a műveltség és az egyházi reprezentáció atmoszféráját teremti meg. A terem egy püspöki, majd érseki palotaként használt épület része, mégis erősen kapcsolódik ahhoz az európai ízléskultúrához, amely a klasszikus ókor formáit a reprezentáció vizuális nyelvévé emelte.
A vörös szalon kiváló példája annak, hogyan találkozhat egyetlen enteriőrben egyházi rang, európai műveltség és mitológiai jelképrendszer. Aki itt végigsétál, a palota történetének egyik legszínesebb fejezetébe lép be: egy olyan térbe, ahol a vörös falak, az aranyozott formák és az antik motívumok együtt rajzolják ki a veszprémi Érseki Palota reprezentatív arculatát.
Talán éppen ez a terem legkülönösebb sajátossága: a vörös szalon nem egyszerre tárul fel. Egy első látogatás során a színek maradnak meg. Másodszorra a portrék. Később egy szfinx a bútor lábán, egy Hermészre utaló részlet, a délutáni fény geometrikus rácsozata a parkettán vagy egy aranyozott tükörkeret finom íve.
Vajon hány ilyen részlet marad rejtve annak, aki csak áthalad a termen, és mennyi válik láthatóvá annak, aki egy vezetett várséta során valóban időt szán rá?
