Írta: Dr. Takáts István
A liturgikus tér, mint meghívás létünk titkának felfedezésére
„Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni.”
Olvassuk Lukács evangéliumában Jézus válaszát a farizeusoknak, akik szóvá teszik az ünneplő tömeg örömét Jézus jeruzsálemi bevonulásakor.
A liturgikus tér létünk örömét, hogy „Velünk az Isten!”, és Jézus szavainak igazságát visszhangozzák. Építészeti, művészeti eszközeivel arra figyelmeztet, hogy felismerjük: életünk eredete és célja túlmutat a látható világon, hogy valójában a mennyország zarándokai vagyunk és az „égbe gyökereztünk” (ld. Simone Weil).
Szent György kápolna – A kezdet
A Szent György kápolna különös módon, történetével is beteljesíti üdvtörténeti meghívásunkat. Mint már a magyarság bejövetele előtti keresztény központ kápolnája, vagy a magyar kereszténység egyik legősibb központja, Szent Imre tisztasági fogadalmának helyszíne, amely az oszmán hódoltság idején teljesen elpusztult és feledésbe merült, most halott állapotából föltámadt és a főszékesegyház keresztelő kápolnájaként újra helyszíne lesz a Krisztusnak való elköteleződésnek és a föltámadás reményében megélt örök élet távlatának. Az egykori kör és nyolcszög alaprajz megidézi a középkori falakat, de egyben a keresztelőkápolnák építészeti hitvallását is: Isten 6 nap alatt teremtette a világot és a 7. nap megpihent, a 8-as szám tehát a teremtett világ fölötti valóságot jelenti, amelynek a megkeresztelt ember a keresztség révén részese lesz. Az ónix keresztelő kút négyzet alapja is a teremtett világot idézi (a négy égtájjal), a fölötte megjelenő kör bevilágító viszont már a hit fényében járó embert, az isteni teljességet és a végtelent, ami a keresztség által az ember végső célja lesz.
A keresztelő kút alá Boldog Bódi Mária Magdolna sírjából származó föld, másodlagos ereklye került, jelezve azt a folytonosságot, hogy a keresztségben a Krisztusnak való lefoglaltság öröme és a halálon is győztes élet békéje vár az újonnan megkereszteltre.
Főszékesegyház – Kapu / Szent kapu – Megérkezés a profánból a szentbe
A kapu mindig két állapot, két különböző világ közötti átjárót jelképez, gyakran szimbolikus értelemben (pl. idegen világ – otthon, ismeretlen, kiszámíthatatlan – ismerős, otthonos). A főszékesegyháznál a kapu a misztériumra nyílik. Ez a profánból a szentbe való belépésre hív, szívünk „felemelésére”, létünk igazi távlatainak felfedezésére. Átlépve a küszöböt, János evangéliumának 10. fejezete idéződhet fel bennünk:
„Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár, és legelőt talál.”
Átlépni a küszöböt, tehát kifejezi azt a döntést is, hogy Istenre akarunk hagyatkozni, hogy Jézust, a Jó Pásztort akarjuk követni. Vele az út nem a semmibe, hanem az élet teljességére vezet.
De nemcsak az Istennel való találkozás útja nyílik meg, hanem az Egyházzal, a hívők közösségével való találkozás is, benne a párbeszéddel, a kiengesztelődéssel és magával az ünneppel.
Szenteltvíztartó, ambó, oltár, pasztofórium, tabernákulum – Út a teljességbe
A főbejárat melletti, két, gyönyörű szenteltvíztartó megidézi a keresztségünket, a Krisztussal való szövetséget, amely a víz által, a Szentlélek erejével egykor megköttetett, egyben pedig meghív a szív tisztaságára, amely által a találkozás ünneppé lehet. Az itt és most pillanata ugyanis elővételezi a végső találkozást is Istennel: hogy ki fog ott állni, milyen emberként fogok oda megérkezni, az az itt és most döntéseiben születik meg. Hogy ott, ama végső pillanatban, majd ne az egész életemet megjelölő elvesztegetett lehetőségek és rossz döntések miatti szomorúság és fájdalom legyen a meghatározó, hanem az örömé, az ünnepé, ahhoz itt és most kell döntenem a szív tisztasága mellett!
Az anyaghasználat is kijelöli az út következő állomását: az ónix ambót, ahonnan a Szentírás szava és a hozzá fűződő tanítás hallható. Az életünket újra és újra szólító Isten igéje segít rátalálni Isten megvilágosító és fölszabadító igazságára.
Ezt az „igazságot” az ónix oltár jeleníti meg, ahol a minket mindvégig szerető Isten, Krisztus keresztáldozata lesz jelenvalóvá minden szentmisében. Az oltár, mint az Úr “asztala”, melyhez Isten népe meghívást kap, nem csak az utolsó vacsora asztalát, az Eucharisztia megalapítását és az értünk halálba induló Krisztust idézi meg, hanem az Isten országába megérkezettek örömlakomáját is, így a hívőt a már elkezdődött és a majdan beteljesedő szeretet időközébe helyezi (ld. Pilinszky J.: Mielőtt).
Az oltárba helyezett ereklyék, Szent István királyé, Boldog Gizella királynéé és Szent Imre hercegé, nemcsak a székesegyházunk, főegyházmegyénk, örökölt hitünk ősiségét fejezi ki, hanem a már célba érkezett és a még történelemben vándorló Egyház közösségét is.
A pasztofórium, vagy tabernákulum, a régi gótikus templomokat idézve, a Szentély falába süllyesztett kőkeretes fülke, az Eucharisztia őrzési helye, Isten lakása köztünk.
„Az Ige testté lett és közöttünk lakott.”
A vele való táplálkozás, az Istennel való teljes közösségre jutás a végső cél, ahová utunk tart,
„hogy Isten legyen minden mindenben”
A tabernákulum oldalfalba süllyesztése megidézi a reformáció előtti közel 1500 éves keresztény hagyományt, szintén a székesegyház ősiségére hívva fel a figyelmet. Krisztus valóságos jelenlétét az Eucharisztiában ugyanis a reformáció kérdőjelezte meg, amire válaszul a XVI. században kialakult, a főoltárra helyezett tabernákulum építészeti „hitvallása”, a jezsuiták római főtemplomát, az Il Gesù-t követve.
A főpásztori szék, a katedra így újra elfoglalhatta a helyét a szentély apszisában, hirdetve az egyházmegye és 1993 óta a metropólia székhelyét, illetve a tanító, kormányzó és megszentelő hatalmat, amelyet a püspök apostolutódként gyakorol.
Diadalív, feszület, oltárkereszt, keletelés – „Halálával legyőzte a halált és föltámadásával újjá teremtette az életet”
Amint a hellenista korban a városkapuhoz vezetett a csarnok-út, úgy az ókeresztény bazilikában a bejárattól az apszis diadalívéig vezet a „mennyei út”, a „via triumphalis”, amely belép a mennyei városba, az égi Jeruzsálembe. A középkorban ezért is kap mind nagyobb jelentőséget a Jelenések könyvének trónoló Báránya a diadalíven.
A gótikus építészetben viszont, a Karoling kor óta, a diadalív nevét már a diadalkeresztről (crux triumphalis) a diadalívben felfüggesztett feszületről kapta.
De miként szólhat a kereszt a diadalról? Már az első keresztények megtapasztalták, hogy a kereszt az ókori Rómában a szégyen fája volt, a legkegyetlenebb kivégző eszköz, amely a keresztényeket gúny tárgyává tette (ld. a római Palatinus gúny graffitije), ezért mellőzték a corpus ábrázolását. Helyére drágakövet tettek az ábrázolásnál (crux gemmata), hiszen, miként a drágakő csak fényben fürödve tárja fel igazi szépségét, így a kereszt is csak a hit fényében szemlélve mutatja meg igazi értelmét.
Tudjuk, hogy a kereszt az egyetlen hely, ahol Jézust királynak mondták (I.N.R.I.), így Krisztus keresztre feszítése – a hit fényében szemlélve-, trónra szállás, a trónra szállás pedig az uralom kezdete. Az ő uralmában a szeretet a legnagyobb erő, a halál pedig az örök élet kapuja lesz. Krisztus utolsó szava a keresztről ugyanis nem az volt, hogy mindennek vége, hanem hogy
„Beteljesedett!”
egy győzelmi kiálltás, amely minden emberi nagypénteket szeretne húsvét reménye felé megnyitni.
A székesegyház oltárkeresztje és a szentély függesztett feszülete is segít a hit fényében látni a keresztet. Krisztus töviskoszorúja koronaként jelenik meg, karja ölelésre tárt kar, amely a látható alakban megjelenő Isten első és utolsó mozdulata lesz az emberiség felé és akkor sem vonja vissza, amikor az emberek szöget vernek a kezébe. Miként pedig Assisi Szent Ferenc látomásában a kereszten függő Krisztus kinyitja a szemét, így itt is nyitott szemekkel látható, hogy miként Szent Ferenc tette, mi is megvalljuk: sokáig úgy éltem, mintha az én Krisztusom halott volna, pedig az én Krisztusom él!
A kereszt teológiáját árnyalja a főszékesegyház keletelt szerkezete, az apszis K-i pozicionálása. Mivel a Nap és a fény Krisztus jelképe, az első keresztények eszkatológikus reményük miatt fordultak abba az irányba, ahonnan Krisztus második eljövetelét várták.
„Miként a villám napkeleten támad és napnyugatig látszik, olyan lesz az Emberfiának eljövetele is”
A K felé imádkozó keresztény szimbolikus cselekedetével kifejezi, hogy nem a sötétben akar járni, hanem az élet világosságában, amely megvilágosít minden embert, aki e világra jön (vö. Jn 1,9).
A keletelés azonban kifejezi annak a teológiáját is, amit a Teremtés könyve ír le nekünk. Az Édenben, K-en Isten kertet telepített, középen az örök élet fájával és a jó és a rossz tudásának fájával (Ter 2, 8-9). A bűnbeesés után az ember kiűzetett a Paradicsomból és K-re, a bejárathoz, kerubokat helyezett Isten, kezükben lángpallossal, hogy az ember oda vissza ne térhessen (Ter 3, 24).
A Szentély, ahol Krisztus keresztáldozata jelenvalóvá válik a szentmise során, a templom K-i részén található, jelképezve így az elveszített Édent és benne az örök élet fáját, amely az ember számára, Krisztus keresztáldozata óta ismét elérhető lett. Krisztus ugyanis, mint a második Ádám, engedelmességével a halál fáját életté változtatta, szemben az első Ádámmal, aki engedetlenségével a gyümölcstől roskadozó élet fáját halállá változtatta.
Horgony, a győztes Szent Mihály – A remény zarándokaivá válni
A Főszékesegyház főkapuja fölötti rózsaablak közepén ősi keresztény szimbólum, a horgony látható. A horgonyt a Zsid 6,19 átvitt értelemben említi, és az örök üdvösségre célozva a reményt „lelkünk biztos és szilárd horgonyának” nevezi, „amely a függöny mögé ér, ahova elsőnek lépett be értünk Jézus, a Melkizedek rendje szerint való főpap”.
Miként tehát a horgony biztos talajt érve a háborgó, viharos tengeren is megtartja a hajót, így a hívő is, minden élethelyzetben, a remény embere maradhat, aki tudja, hogy életében a végső szót nem emberi gonoszság, nem szenvedés, nem a halál, hanem Isten szeretete mondja ki.
A szentélyt lezáró egyetlen figurális ábrázolású üvegablakon, Hornig Károly építtető püspök szándékához híven, a templom védőszentje, a mennyei seregek vezére, Szent Mihály főangyal látható. Nem a megszokott ábrázolással, a sátánt jelképező kígyóval küzdve, hanem a győztes mozdulatával, tüzes kardját fölemelve, harcolni hív minden betérőt Isten oldalán. Neve, „Ki olyan, mint az Isten!”, mint egy harci kiáltás, túlharsogja a szív minden kétségét és félelmét, reményt adva a belső és külső harchoz, a csüggedés, a gonoszság, a sötétség erőivel szemben. A harc még tart, de a háború már eldőlt, hiszen aki az örök világosság, az legyőz minden sötétséget és aki maga az Élet az legyőz minden halált.
